Mintha csak tegnap lett volna, hogy először léptem be a Hegykői Általános Iskola kapuján.

A szívemben megilletődöttség, félelem, izgalom, öröm volt. Nem tudtam elképzelni milyen lesz majd iskolásnak lenni. Ám hamar megszoktam az iskolai életet, a társaimmal való együttlétet. Azt vettem észre lassacskán, hogy már kezdünk felnőni. Komolyabban gondolkodunk,mint rég. Az évek aztán hamar elrepültek. Sok csintalanságot követtünk el, sokszor megdorgáltak minket nevelőink. Sok közös élményt, kirándulást éltünk át. Az igaz, hogy nem volt mindig béke, de aztán hamar kibékültünk. Az évek során-büszkén állíthatom-nagyon jó közösség lettünk. Átéltük az első diákszerelem pillanatát, a barátságot, a szomorúságot, a boldogságot. Hetedik osztály óta olyanok vagyunk mint egy nagy család. Azóta máshogy fogjuk fel az iskolába járást. Olyan mintha már haza mennénk, ha iskolába megyünk. Aztán nyolcadik osztályban már alig akarunk elszakadni egymástól. Mikor túl lettünk a felvételiken akkor tudatosult bennünk az, hogy el kell válnunk. Most így év végén már egyáltalán nem akarok elszakadni osztálytársaimtól.

Mindig örömmel gondolok majd vissza a nyolc évre. Mert ,,Elmúlt, mint száz más pillanat,

De mi tudjuk: mégis múlhatatlan,

Mert szívek őrzik, nem szavak.”